Keresés:

ausztria.co on Facebook
Észak-Hollandia
innen: ide:
Gps koordináták:

 

Észak-Hollandia

A főváros: Amsterdam

Hollandia fővárosa tekintetében egyedülálló pozícióval rendelkezik a világon: ugyanis kettő is van belőle. A hollandok kormányának székhelye Hágában van, a parlament is itt ülésezik, s a Királyi palota is található itt (bár az Amsterdamban is van). Az ország politikai, gazdasági és kulturális életének valódi központja azonban az „Észak Velencéjének” is nevezett Amsterdamban található.

Az IJ partján, az Amstel folyó torkolatában fekvő városban, melynek neve „Gát az Amstel-en” jelenti (XVII-XVIII. századból származó dokumentumok tanúsága szerint: Amstelerdam, melyből a dam jelentése a gát), közel 800 ezer ember él. A város idegenforgalmi centrum is, hiszen nemcsak kikötője hatalmas (az egyik legnagyobb a világon), hanem forgalmas repülőtere is van, ahol utasok milliói fordulnak meg. Turisztikai vonzerejét modern nagyvárossá fejlődése ellenére képes volt megőrizni, hiszen a csatornák szabdalta óvárosnak sok évszázados képét és hangulatát a modern kor sem tudta átformálni. A város 90 apró szigeten épült, melyeket 80 csatorna választ el, több mint 120 híd köt össze. Innen az Észak Velencéje elnevezés.

Amszterdam története

Amszterdam a XIII. századig egy kis halászfalu volt, ekkor még Amsteldam volt a neve, mely először egy 1275-ös dokumentumban bukkan fel, mikor a grófság a város lakosságának vámmentességet biztosít. 

A monda szerint norvég halászok és kutyájuk hajótörést szenvedtek az Amstel és az IJ találkozásánál. A két halász később családját is odahozva letelepedett, így alakult meg Amsterdam. Ezt egy középkori metszet támasztja alá melyen két halász és egy kutya látható egy kogge (15. századi hajó) előtt. Egy másik monda úgy tartja, hogy a vihar által partra vetett norvég halászok álmot láttak, melynek üzenete az volt, hogy ahol kutyájuk fekszik, ott kápolnát kell emeltetniük, Szent Olaf védőszentjük tiszteletére. Ez a kápolna ma is megtalálható, ugyan kívül esik a mai Damtól, azaz a gáttól, amelynek a város (az akkori Amstelledamme) létét köszönheti.

Minden valószínűség szerint e vidéken már korábban is létezett település. A gátat a korábbi telepesek (feltehetőleg frízek) azért építették, hogy telepüket megvédjék a folyótól, amely a környező földeket rendszeresen elöntötte. A gátnak köszönhetően a terület lakhatóvá vált, s valószínűleg először a folyó jobb partja, a Kerkzijde (Templom-oldal), ami a mostani Warmoestraat-Zeedijk környéke, később pedig a bal part a Windmolenzijde (Szélmalom-oldal), a mostani Nieuwendijk területe. A gát nem pusztán a terület árvízvédelmét szolgálta: bevételt is jelentett az akkori városnak, mely 1300-ban nyert városi rangot, hiszen a gát megkövetelte a hajón odaérkező áruk átrakodását. 1317-re mind az Aemstelek (a környék grófjai), mind az utrechti püspökség teljesen elveszítette befolyását a város fölött, így III. Vilmos uralkodó a várost végleg a Holland Grófsághoz tartozónak tekintette.

Az 1345. március 15-én bekövetkezett csodát a mai napig amszterdami csodának (vagy a szent hely csodájának hollandul wonder de heilige stede-nek) nevezik katolikus körökben. A történet szerint egy haldokló oly módon utasította el az utolsó kenetet, hogy eltörte az ostyát, melyet később hozzátartozói a tűzbe vetettek. A kályha, amibe később a hozzátartozók az ostyát vetették egész éjszaka melegített, és másnap reggel épen megtalálták a széndarabok között. A helyi pap a csoda folytán épen maradt ostyát vitte keresztül a városon az Oude Kerk-be, a város legnagyobb templomába, és elhelyezte annak szentélyébe. A zarándoklatot a reformáció bekövetkeztéig minden év március 15-én megtartották. Később 1645-től a katolikusok ismét rendszeresítették az eseményhez kapcsolódó ünnepséget és zarándoklatot. Az utat, amelyet a zarándokok érintettek ma is Heiligewegnek azaz Szent útnak hívják.

A reformáció azonban ebben a térségben, így Amszterdamban is terjedt. A reformáció idején Hollandia még a spanyol birodalomba tartozott. A spanyol uralkodó hiába rendelkezett az eretnekek üldözéséről, Amszterdamban teljes vallásszabadságot hirdettek. Ám egy anabaptista ostrom alatt, melynek során a polgármester is elesett, véget ért e szabadság, s megkezdődött az eretneküldözés. Sokan elmenekültek többnyire Amszterdammal üzleti kapcsolatban álló városokba (ilyen volt Bréma, Danzig és Königsberg például), s a város hanyatlásnak indult. E hanyatlás 1578-ban fordult meg, amikor Orániai Vilmos indította háború a végpontjához közeledett, s a spanyol helyőrségeket kivonták Amszterdamból. Az Alteratien (azaz Változás) bosszú és harc nélkül lezajlott. A katolikusok, köztük a papság és a spanyol szimpatizánsok szabadon elvonulhattak a városból, a keletre menekült protestánsok pedig visszatérhettek. A céhek, amelyek eredetileg vallási alapon szerveződtek, elvesztették e jellegüket s pusztán gazdasági és társadalmi szerepet töltöttek be. A visszatért kereskedőkkel együtt német kereskedők is özönlöttek a városba, valamint antwerpeniek, akik cukorfinomító és gyémántcsiszoló üzleteket nyitottak, valamint nagy számban érkeztek portugál zsidók is, akik II. Fülöp üldözése elől menekültek. A spanyolok nem engedték be az amszterdami kereskedőket kikötőikbe, így azok újabb piacokat kellett, hogy keressenek, azonban pont erre az időszakra esett a térképészet fejlődése is, amely nagyban segítette az új piacok felkutatását. A reformáció sikerét követően a város gazdasági élete ismét fellendült.

A XV. századig Amsterdamot nem védték városfalak, hiszen a települést körülvevő mocsárvidék tökéletesen megvédte a lakosságot a külső támadások ellen. A városkapuk és az első grachtok (csatornák) csak a XVI. század közepétől kezdenek el megépülni. Ekkorra a várost már tornyokkal szegélyezett falak és széles vizes árkok vették körül. A várost az északi oldal kivételével, ahol pusztán egy egyszerű cölöpsor védte a várost, csak kapukon keresztül lehetett megközelíteni. 1452 tavaszán egy hétig tomboló hatalmas tűz ütött ki, amely a város túlnyomó részét elpusztította, és a kikötőkben horgonyzó hajókra is tovább terjedt. Csak az IJ környéke maradt sértetlen. A tüzet követően Amsterdam adómentességet kapott tíz évre, és szabályozták, hogy ezen túl csak kőből lehet házat építeni. A város lakossága a XV. századi 2000 főről a XVI. század közepére már 6000 főre duzzadt. A század végre pedig 16000 lelket számlált.

Annak ellenére, hogy a várost földrajzilag teljességgel előnytelen helyen alapították (lágy talaj, természetes kikötő hiánya, mocsaras vidék), mégis hihetetlen módon gyarapodott köszönhetően a hajózásnak, a kereskedelemnek és a kézművességnek. A kikötő jelentősége folyamatosan nő, egyenes arányban a sör behozatalának mértékével. Először Hamburg környékéről szállítják a nedűt, előbb német, majd holland hajók. A XIV. század legértékesebb italával a holland kereskedők egyre messzebb merészkednek a partok mentén. Eljutnak lengyel és orosz kikötőkbe, ahol már fával, hallal és gabonával kereskednek cserébe a Németalföldön előállított ipartermkékekért. 1400-ra a város Észak-Európa legfontosabb kikötőjévé válik. A XVI. századi vallásháborúk idején Antwerpen elűzött kereskedőit, a francia hugenottákat és más tájakon üldözött zsidókat is befogadja a város. A nyitottságnak, a friss szellemi tőkének a városba özönlése nyomán fellendül nem csak az üzleti élet, hanem a szellemi élet is. Ehhez hozzá járul a holland hajózás fejlődésének köszönhető gazdagság, valamint a mesés Indiával való kereskedelmi kapcsolatok fejlődése, melynek eredményeként megalakul a város történetében kiemelkedő jelentőséggel bíró Kelet- és Nyugat-indiai Társaság.

A kartográfia fejlődése is lehetővé tette a társaság megalakulását. Az első társaság 1594-ben alakult kilenc kereskedő összefogásával, amelyet további társaságok alapítása követett, melyek végül 1602-ben olvadtak egybe, s alakult Egyesült Kelet-indiai társasággá. Már megalakulásakor nagy gazdasági erőket tömörített és különleges jogokat kapott. A Társaság a Jóreménység-fokától keletre, valamint az úgynevezett Magellán-úton fekvő országokkal folytatott kizárólagos kereskedelmet. Olyan jogköröket kapott, melyek alapján háborút indíthatott, egyezményeket írhatott alá és településeket alapíthatott. 1621-ben alapították meg a Nyugat-indiai társaságot, amelyet szintén Amszterdamból irányítottak. Raktárházak tömegét építette fel ez a társaság, melyeken ma is jól láthatóak a GWIC (Geunieerde West-indische Compagnie) azaz a Nyugat-indiai Társaság kezdőbetűi. A kereskedelmi tevékenységről átkerült a hangsúly a spekulációra. 1611-ben nyílt meg a városban az első tőzsde, s ezt követően Európa egyik legjelentősebb pénzügyi hatalma lett. A kereskedelmi társaságoknak köszönhető a holland gyarmatok létrejötte is.

A jómóddal együtt nemcsak a lakosság, de a város területe is növekedett, immár 725 hektárt foglalt el. Éltek itt olajütők, cukrászok, kovácsok, serfőzők, Akiknek tevékenysége zajjal vagy netán kellemetlen szaggal járt, csak a Keizersgrachton kívül dolgozhattak. A gazdasági fellendülés a kulturális életre is kedvezően hatott. Ebben az un. Arany évszázadban (1600-1700-as évek) élt Rembrandt és művészek egész sora: szobrászok, kőfaragók, építészek, akiknek működése adta a lakóházak díszítő oromzatát, a domborműveket, a város tornyait. Több híres harangöntő is eljött letelepedni Amszterdamban csak úgy, mint arany- és ezüstművesek, szőnyegszövők és takácsok, lenszövők és festők valamint gyémántköszörűsök. Több száz könyvnyomtató és könyvkötő is dolgozott itt, s 1620-ban megjelent az első újság is. Amszterdam volt a világ első városa, amelynek utcáin közvilágítás működött. Ez Van der Heyden feltalálónak köszönhető, aki a tűzoltással kapcsolatos fejlesztései mellett tervezte meg Amszterdam közvilágítási rendszerét 1669-ben. Ez a rendszer működött egészen 1840-ig

A város békéjét ritkán fenyegette háború, de ilyen esetekben is hatásos védekezésnek bizonyult, ha megnyitották a tengeri zsilipeket és gátakat, és elárasztották a várost és környékét. Ám a francia forradalom idején ez sem bizonyult hatásosnak, mert 1795 januárjában befagyott a víz, s a forradalom katonái bevették a várost. A napóleoni háborúk borús képet festettek a városra is, úgy tűnt eljön a végromlás, miután az angolok blokád alá vették azt, ami lehetetlenné tette a fő megélhetési forrást, a hajózást és a kereskedelmet. A város lélekszáma, amely a francia forradalom idején megközelítette a 210 ezret, az angol blokád idején nem érte el a 180 ezret. Eközben a város a Holland Királyság székhelye lett, Napóleon testvérével, Bonaparte Lajossal a trónon. Később – a király lemondását követően – a Holland Királyságot Franciaországhoz csatolták, s Amszterdam a francia császárság harmadik legnagyobb városa lett. A kikötő forgalma azonban mindezekkel együtt, vagy mindennek ellenére folyamatosan csökkent. Csupán az 1800-as évek közepére szerezte vissza gazdasági rangját, a németalföldi függetlenség visszaszerzése után, mikor is újra főváros lett, valamint az észak-hollandiai és az északi-tengeri csatorna megépítése után.

A hanyatlást azonban nem pusztán a francia megszállás okozta. Egyfelől a környező városok is megerősödtek, mely óhatatlanul is gyengítette Amszterdam pozícióit. A közeli London valóságos szárnyalásnak indult, Hamburg szabad várossá vált a birodalomban. A környező országok is nagy hangsúlyt fektettek a hajózás fejlesztésére, a kereskedelem kiterjesztésére, így Hollandia értékesítési területei egyre inkább csökkentek. Az Amerikai Egyesült Államok megalakulása ugyan kedvezően hatott a Holland gazdaságra, azon belül is a kereskedelemre, ám ez újabb konfliktushoz vezetett az angolokkal amúgy sem zökkenőmentes kapcsolat terén. Bár a francia bevonulást a forradalom idején lakosság üdvözölte, a kereskedők távol maradtak az ünneplőktől. Ők már idejekorán kimentették vagyonukat jól kamatozó értékpapírokba, így nem állt érdekükben az ipar és a mezőgazdaság fejlesztése. A1800-ra az összes céh megszűnt, az Amszterdamba tervezett további bővítési munkálatok abbamaradtak.

1814-re Hollandia ismét függetlenné vált. Az ország rossz gazdasági helyzetben volt, csakúgy, mint Amszterdam. a Kikötő egy része eliszaposodott, a kereskedelmi flottát elveszítették, az évszázadok alatt kiépített kereskedelmi kapcsolatok semmivé lettek. A hatalmas munkanélküliséget még tetézte, hogy ezrek éltek pincelakásokban. I Vilmos király, a korábbi orániai herceg azonban kiváló irányítónak mutatkozott, nem véletlenül kapta meg a „kereskedő király” jelzőt. Ő állíttatta fel a Holland Bankot, megszüntette a Kelet- és Nyugat-indiai társaságot, de életre hívta a Holland Kereskedelmi Társaságot. Megépíttette az Északholland-csatornát, ami kitűnő összeköttetést teremtett Amszterdam és az Északi-tenger között. Javult a közlekedés is, Amszterdam és Haarlem között például már 1839-ben vasúti közlekedés üzemelt. Fejlődött továbbá a közúti és a vízi közlekedés is, új hajózási vállalatok is alakultak.

Az igazi fellendülést azonban a XIX. század második fele hozta, amelyet a lakosság szám is tükrözött, a század derekán pusztán 220 ezer lelket számlált a város, amely a század végére 300 ezer fővel növekedett. A gazdasági fellendülést szorosan követte a kulturális virágzás is, művészeti szövetséget, ipari palotát, vidámparkot, múzeumokat hoztak létre, valamint a század végére megépült a Hangversenypalota és a Városi Múzeum is.

Vilma királynő, aki 1898-ban kerül trónra, avatja fel 1903-ban az új tőzsdét és további fejlesztéseket hajtanak végre a hajózással kapcsolatos tevékenységek terén. Hollandia az első világháborúban még meg tudta őrizni semlegességét, s a háborút követő években a gazdasági fellendülés tovább folytatódott. A fasizmus terjedésekor, Hollandia – az évszázados hagyományokat követve – ismét befogadta a menekülteket, ami szintén tovább fokozta a gazdasági fellendülést, ugyanakkor a szomszédos Németország területi követelései súlyként nehezedtek a lakosságra. Németország végül 1940. május 10-én rohanta le Hollandiát és 5 nap alatt el is foglalta teljes területét. De a hollandok többsége, vagyonukat s életüket kockáztatva próbálják bújtatni a német terror elől menekülőket. Az amszterdamiak is megtették a magukét, különösen az évszázadok óta az Nieuwe Heerengracht és a Zwanenburgwal között, található, ún. Jodenbuurtban élő zsidóságért. A holland zsidóság szenvedéseiről leghűbb képet a mindenki által ismert tinédzser Anna Frank rajzolja meg, aki a Prinsengracht 263. sz. házban írta meg naplóját. A légi szőnyegbombázások következtében teljes városok tűnnek el, Amszterdamban „csak” súlyos károk keletkeztek. A megszállók, komplett hajókat, telefonközpontokat, vonatokat, még kerékpárt is, elhurcolnak, teljes gépi berendezéseket és műkincseket visznek el. Amszterdam volt az egyik fő gócpontja a fasisztákkal szembeni ellenállási gócpontoknak. 1941. február 25-én nagy sztrájkot is szerveznek a megszállás és a zsidók elhurcolása ellen tiltakozásul. Végül 1945. május 5-én a szövetségesek felszabadítják a várost.

Az újjáépítéshez szinte azonnal hozzákezd a lakosság, újjászervezik a létfontosságú élelmiszerek elosztását, és ismét működésbe lép a kikötő és a repülőtér. Helyreállnak a régi kereskedelmi kapcsolatok. Vilma királynő 1946 februárjának végén tér vissza a fővárosba, és új hármas jelmondatot ajándékoz a városnak: „Hősies, rendületlen, irgalmas…”. Vilma királynő lánya, Julianna javára lemondott a trónról. Juliannát Beatrix követte a trónon, aki ma is uralkodik. A második világháború után az egyes európai országok által létrehozott gyarmatbirodalmak széthullnak, s ez alól Hollandia sem kivétel. Holland-India Indonézia néven válik függetlenné, ezzel hatalmas gazdasági veszteséget okozva Hollandiának és Amszterdamnak egyaránt. Új piacok felkutatását kezdik meg, melynek következtében az egykori kereskedőváros központjává válik a tranzitkereskedelemnek valamint az európai ügynöki hálózatnak. A régi Amszterdam területét 1953-ban műemlékvédelem alá helyezték, így sikerült megakadályozni a belváros műemlék házainak pusztulását.

Az utóbbi időszakban Amszterdam továbbra is rohamosan fejlődik. A háború után új olajfinomítók és új gyárak épülnek a kikötő közelében, amely fél Európa számára szállítja az import árut.

Amsterdami séta

A Belváros központjában található a Dam, Amszterdam főtere. Itt látható a Királyi palota és az Új templom, a Nieuwe Kerk a tér nyugati oldalán és a város legfontosabb utcái is ide futnak be. A legnagyobb közéleti események és rendezvények zajlanak itt már hosszú századok óta. A tengertől kisebb hajókkal egészen idáig fel lehet hajózni. A tér a város és az ország egyik legfontosabb kereskedelmi központja, hiszen ide sereglettek mindig is a kereskedők a világ minden országából. A zsivajt, a pezsgő életet, a látványos mutatványosokat a teret átszelő villamos sem rettentette el, ugyan olyan az élet, mint századokkal ez előtt, csak akkor díszszemle, felvonulás, kivégzések és vásárok tarkították a tér életét. A térnek a képe viszont sokat változott, a korábbi városháza és a mázsálóház ma már nem látható. A középkori városház az 1600-as évek közepén égett le, de ekkor már folyamatban volt az új építése, ami a mai Királyi Palota (Koninklijk Paleis) volt valójában. A Waag, azaz a mázsaház a város első nagyméretű reneszánsz épülete az 1500-as évek közepén készült el, amelyet Napóleon testvére, az akkori uralkodó pusztíttatott el, mivel zavarta a kilátásban. Egyetlen szélkakas és egy fafaragvány élte túl a rombolást, amit ma a Várostörténeti Múzeumban őriznek.

A klasszicista stílusú Királyi Palotában lakik az uralkodó és családja. Valójában pusztán egy hetet tölt általában itt a királyi család. A kor egyik legnagyobb holland építészét dicséri a munka: az épületet az amszterdami Jacob van Campen tervei alapján készült. Két belső udvara is van a négyzet alakú épületnek, amely több mint 13500 cölöpön áll. A kissé monumentális palota fölé egy 52 méter magas kupola emelkedik, melynek csúcsán egy vitorlás hajó formájú, aranyozott szélkakas forog. A homokkőből épült kupolában harangjáték van elrejtve, mely évente más-más dallamot játszik minden fél órában.  A homlokzati timpanon szobordíszei a „tengerek királynőjeként” ábrázolja Amszterdamot, Neptun, tritonok és najádok társaságában. A timpanon felett bronzszobrok találhatók, melyek a békét, a bölcsességet és az igazságot jelképezik. A tető összes sarkát a német-római császári korona díszíti, ami emlékeztet arra a megtiszteltetésre, hogy Miksa császár megadta a városnak a jogot, hogy a koronát beillessze Amszterdam címerére. Ez az 1400-as évek végén történt. A belső tér a külsővel ellentétben levegős, világos, tele hófehér márvánnyal és domborművekkel, amelyek híven tükrözik az aranykor kifinomultságát és jólétét a polgárok terme, hollandul Burgerzaal legfőbb dísze egy glóbuszt tartó Atlasz, a padlójára rajzolt térképen Amszterdamot a világ közepére helyezték el. A törvénykezés termében a Bölcsesség, a Könyörület és az Igazság szobrait láthatjuk. A palota májustól szeptemberig látogatható.

Az Új Templom, azaz a Nieuwe Kerk, amelyet Hollandia székesegyházának is hívnak, 1408-ban épült Szent Katalin tiszteletére gótikus stílusban, de torony nélkül. Még ebben az évszázadban háromszor kapott lángra, ebből kétszer le is égett, egyszer pedig csak a belső teret pusztította a tűz. Jelenlegi méretét 1540-ben nyerte el. Ugyanebben az évben egészült ki oltárakkal, szent szobrokkal, festményekkel, amelyek azonban protestánsok képrombolásait nem élték túl. Már a protestáns átvétel után egészült ki a templom díszes padsorokkal, s a kórust és a gyülekezetet elválasztó rézkaput is ekkor helyezték el. A templom orgonáját a királyi palota tervezője, van Campen tervezte.

A holland koronázó templom nem olyan lenyűgöző látványra, mint általában a középkori nagy gótikus székesegyházak. Ennek pusztán csak egyik oka az, hogy tornya nem épült meg (a hossz- és kereszthajók találkozásánál emelkedik csak egy szinte tűszerű tornyocska). A másik ok, hogy a későbbi hozzáépítések körülzárják az épületet, s ezekből emelkednek csak ki a csipke finomságú ablakok, szám szerint hetvenöt, melyek közül csak egy az eredeti, amit még Johannes Bronkhorst készített. Ez az ablak ábrázolja, amint Amszterdam címerét átadják a város elöljáróságainak.

1814 óta tartják itt az uralkodók hivatalba iktatását. Legutóbb 1980-ban esküdött az alkotmányra itt uralkodó, a jelenlegi Beatrix királyné. A templomban tartják a május 4-i nemzeti megemlékezést is.

A mahagóniból faragott díszes szószéket Viuckenbrik készítette 1649-ben, melynek szobordíszei az irgalmasság hét cselekedetét ábrázolják. A főoltár helyén a XVII. századi híres holland tengerész, de Ruyter admirális síremléke áll, s a templom számos nemzeti hősnek, költőnek, felfedezőnek végső nyughelye. Michiel Adriaenszoon de Ruyter nevét,  a hadtörténet egyik legnagyobb tengernagya, aki már életében is legendává vált, a magyarok is őrzik történelmi emlékezetükben: ő szabadította ki a gályarabságra ítélt magyar protestáns lelkészeket. (Több száz református lelkészt a bécsi udvar elítéltetett politikai és vallási okok miatt, majd közülük 41-et nápolyi gályákra hurcoltatott. A felszabadítást csak 26 lelkész élte meg. De Ruyter síremlékére, születésének 300. évfordulójára a magyar református zsinat egy ezüstkoszorút küldetett, amelynek leveleire felvésték a 26 megszabadított lelkész nevét.)

Az 195-ben kezdődött nagyszabású felújítást a 70-es évek végére fejezték be. Azóta a templomot egy alapítvány tartja fenn, s megbecsült és sikeres kultúrközponttá fejlesztette a templomot: koncertek, időszakos kiállítások megrendezésére számtalanszor kerül sor a templomban, s karácsonykor, újévkor és nyáron orgonahangversenyeknek ad otthont. A templom körül több kis üzlet, s a népszerű kávézó a Nieuwe Café működik, a templom mögött pedig a XVII. századból származó De Drie Fleschjes (azaz a három üvegcse) nevű kóstolóház.

A Damtól a Damrak vezet a központi pályaudvarig, amely egy forgalmas, szállodákkal, kávézókkal, régiségkereskedésekkel és divatüzletekkel tarkított, széles utca. Itt találjuk Hollandia legnagyobb áruházát a De Bijenkorfot. A Beurspleinen két tőzsdepalotát is láthatunk. A Beurs, másképpen Koopmansbeurs (árutőzsde) 1903-ra készült el, s a maga idejében forradalmian modern épületnek hatott. A tér túloldalán található az értéktőzsde, amely 1913-ra készült el. A térről kis utcák futnak szét, ahol matrózkocsmákat, arab, indonéz vagy kínai vendéglőket, és furcsa kis boltokat találhatunk.

A Központi pályaudvar 1884-ben készült el a kor monumentális és dagályos neoreneszánsz stílusában. Az állomás érdekessége, hogy három szigeten áll, s több mint 8500 cölöpre emelték. A pályaudvar a város északi határa, tőle keletre és nyugatra a kikötő berendezések sora látható, észak felé pedig a második világháború után felépült új városrészek terebélyesednek.

Az állomáshoz közel, a középkori városfalak maradványaként, Sirámok tornyát találhatjuk. A Schreijerstoren, amelyet a Síró asszonyok tornyának is neveznek. A letűnt századok során ennek a zömök, alacsony toronynak a tövében búcsúztatták sírva a matrózokat asszonyaik, akik távoli országok vizeire hajóztak. Az oromzatába vésve az 1569-es évszámot olvashatjuk valamint egy síró asszonyt és egy vitorlást faragtak még a toronyra.

A Sirámok tornyától nem messze található az Amstelkring, egy furcsa kis egyházi múzeum. Használják a régi, népszerű nevét is: „Jóisten a padláson”. A hozzáfűződő történet pedig az 1578-as évhez kötődik, amikor a Németalföldön a református vallás lett az államvallás, s a katolikusok nem gyakorolhatták többé vallásukat, templomaikat átalakították, s újat nem építhettek. Az őskeresztények a római katakombákba menekültek, az amszterdami katolikusok pedig a padlásokon imádkoztak. Nagy házakat kerestek, amelyek padlásán sok hívő elfért mise idején. Kedvelték az egymás mellett szorosan épített házakat, melyek padlásai között biztosított volt az átjárás. A „Jóisten a padláson” is egy ilyen épületegyüttesben van. Az épületkomplexum egy német származású harisnyakereskedő tulajdonában állt. Első emeletén, gazdagon berendezett polgári otthont alakított ki, a ház felső részében pedig Szent Miklós tiszteletére rendelt titkos templom húzódott meg. A mai múzeum a régi bútorokat és kegytárgyakat őrzi.

A rakparton a 76. szám alatt találjuk az Oude Kerket, az 1306-ban felszentelt gótikus ótemplomot, melynek egy későbbi építésű oldalhajójának kapuja már késő gótikus és kora reneszánsz díszítőelemekkel kevert. Üvegablakainak egyik sora a város polgármestereit és címereit ábrázolja 1578-tól 1767-ig. Sokáig, az ún. vaskápolnában őrizték Amszterdam kiváltságleveleit. Számos admirális díszes síremléke is megtalálható itt, de a legkülönösebb egy szerény sírkő, rajta pedig a következő betűk: K 19, Saskia. Rembrand első feleségének síremléke ez.

Az egyetem épületét 1601-ben fejezték be. Építése idején teljesen más rendeltetése volt az épületnek: fiatalok helyett öregeket fogadott be, hiszen ez volt az akkori szegényház. A XV. század második feléből való Szent Ágnes-kápolna szintén egyetemi épület lett. Sajátos hangulatot áraszt az egész negyed: a kis utcákon gazdagon díszített, gondosan megmunkált kapuk mögött szép belső udvarok és ódon polgárházak húzódnak meg, különös formájú kovácsoltvas cégérek lógnak, a falakat szőlő vagy borostyán futja be. Ehhez a hangulathoz hozzátartozik még az egyetem épülete alatt végighúzódó, fedett passzázs is, sok könyvárusával. Az egyetem elődjét 1632-ben alapították, amelyet 1887-ben szerveztek újjá, s ma is Északnyugat-Európa egyik legnevesebb felsőoktatási intézményének számít számos laboratóriumával, intézményével, könyvtárával.

A Nieuwe Markton, az új piacon található a város egyik legősibb, megerősített kapuja, a Sint-Anthoniespoort. A kaput 1488-ban építették, 1617-ben pedig községi mérlegházzá alakították. 1891-ben restaurálták a nyolcszögű alaprajzú középkori épületet, amelyben 1795-től számos célt szolgált az épület, volt itt tűzoltóságtól elkezdve az Orvosi és Gyógyszerészeti Múzeumon át a Zsidó Történeti Múzeumig, amikor is 1990-ben egy alapítvány vette át az épületet, ami azonban nagyszabású átalakítási tervei kivitelezése előtt csődbement. A szomszédság és az épület kedvelői meggyőzték az amszterdami városi tanácsot, hogy restaurálják az épületet megtartva középkori jellegét. 1996 óta a Waag Társaság a legfőbb bérlője az épületnek.

Az új piactól keletre nyúlik az égbe a Montalbaan-torony, amelyet Rembrandt rajzain és metszetein is felfedezhetünk… de a teteje nélkül. Rembrandt mindig lehagyta a tetejét, mert nem szerette azt, művészietlennek tartotta. A Montalbaanstoren egyike az ősi városfalakból megmaradt három bástyatoronynak.

A csatornaövezet, hollandul grachtengordel Amszterdam egyik jellegzetessége. E miatt hívják „észak Velencéjének” a várost. A grachtok 2 fő, koncentrikusan, patkó alakban futó csatornát alkotnak, amelyet az egyre gazdagabb település területi igényeiből fakadó városrendezési terv részeként hoztak létre a városközpont köré. A három csatorna: (kívülről befelé) Prinsengracht (Hercegek csatornája), Keizersgracht (Császárok csatornája) és Herengracht (Urak csatornája). A Dam körülötti városközpont 1600-ra nőtte ki az Amstel és a Singel-csatorna között fekvő területeket, így 1609-ben a fent felsorolt három csatorna kialakításának terveit vázolta fel az akkori városvezetés, hogy a gazdagabb lakosok oda kitelepülhessenek. A csatornák kialakítása 1613-ban kezdődött el, s 1680 körül fejezték be, s ezt követően a csatornák partjára folyamatosan épültek a fényűző polgári házak, ahová többnyire kereskedők költöztek. Itt élni egyfajta státuszszimbólum volt. A városrész egységes küllemét rendeletekkel védte a városvezetés: tilos volt minden nyugalmat zavaró tevékenység: hangos hordókészítés, büdös sörfőzés vagy a tűzveszélyes cukorfinomítás. Ugyanakkor a lakóházak pincéjét vagy padlását lehetett raktárként használni.

A legelegánsabb épületek a Herengracht körül csoportosulnak, hiszen annak idején ez volt a legvonzóbb környék, bár a Keizersgracht csatorna körül is gazdag rezidenciák épültek, ráadásul az volt a legjárhatóbb és a legváltozatosabb vizit is. A legszerényebb a Prinsengracht, itt többnyire raktárépületek épültek, amelyeket többször átalakítottak az elmúlt évszázadokban.

A fő csatornák hossza három kilométer, amelyeket mellékutcák kötnek össze. Összesen 160 csatorna hálózza be a hozzávetőlegesen 8m2 nagyságú területet, amelyen 600 híd található. A csatornaövezet nyáron a legkellemesebb, hűs árnyat adó fáival, vízparti kávézóival, s a nap játékával a homlokzati díszeken, kovácsoltvas rácsokon, faburkolatos ajtókon, öntöttvas lépcsőkorlátokon, és a part mellett horgonyzó lakóhajókon.

Az északi csatornagyűrű a legkevésbé népszerű, pedig itt is rengeteg a látnivaló: Anna Frank búvóhelye (Anne Frankhuis), a Színházi Múzeum (theatermuseum) a Nyugat-indiai ház (West Indisch Huis), hogy csak néhány példát említsünk.

A grachtokon szervezett hajóutakon van lehetőségünk vízi sétát tenni. A túrák általában fél órába vagy egy órába telnek. Aki maga szeretné bejárni a csatornákat, lehetősége van vizibicikli bérlésre.

A Nieuwe Markktől déli irányban haladó Kloveniersburgwal az egyik festői gracht (a grachtok: sugárutakat és körutakat helyettesítő csatornák). Itt található a Holland Királyi Tudományos Akadémia 1662-ben épített székháza valamint a Rembrandt-ház is. Az egyik leghíresebb holland festő születésének 300. évfordulójára az amszterdami nagypolgárság közadakozásából megvásárolták a Rembrandthuistöt, a festő egykori lakását, amely a Jodenbreestraat 4. szám alatt található, restaurálták, műemlékké nyilvánították és emlékmúzeumot rendeztek be. a Jodenbreestraat sarkán áll annak a festőnek és képkereskedőnek a háza, ahol Rembrandt van Rijn először megszállt, amikor úgy döntött Amszterdamban fog élni. Itt, Hendrick van Uylenburgh házában ismerte meg az árva lányt Saskiát, szállásadóinak rokonát. Saskia előkelő származású volt, Rembrandt általa került be a nagypolgárság sorai közé. Rembrandt hitelbe vette meg a Jodenbreestraat 4. alatt álló házat, s ezt az adóságot soha nem tudta kifizetni. Ugyanakkor az itt töltött évek voltak Rembrandt legboldogabb évei, melyet szerelem, boldogság és dicsőség övezett, amelyre árnyékot vetett három csecsemő gyermekük halála (csak negyedik gyermek, Titus nőtt fel), s Rembrandt édesanyjának 1640-ben bekövetkezett halála. A festő boldogságának Saskia 1642-ben bekövetkezett halála vet véget, az alig 32 éves asszonyt feltehetően a tuberkulózis vitte el. Három évvel később egy másik asszony Hendrickje Stoffels lép a művész életébe, megpróbálva rendet teremteni körülötte, de minden igyekezete és szeretete hiábavaló. Rembrandt tőzsdei spekulációval kívánja rendezni anyagi helyzetét, de a spekulációk olyannyira balul sülnek el, hogy – felhalmozódott adóságai miatt – kénytelen megválni értékeitől, majd a házától is. Családjával, Hendrickjével és Titusszal a szegényebb Rozengracht-negyedbe kénytelen költözni, elhagyva az akkori zsidónegyedet, amely pezsgésével, atmoszférájával Rembrandt festészetének egyik múzsája volt. Életműve kb. 630 olajfestményt, 275 metszetet és körülbelül 1700 rajzot tartalmaz, melyek közül számos megtalálható a Rembrandt-házban.

A Rembrandt-ház és környéke volt a zsidónegyed egészen a második világháborúig. A világháborút követően modernizálták a városrészt, amely többet változtatott a negyed arculatán, mint a korábbi több száz esztendő.

A Rembrandt-házhoz közeli Waterlooplein-en tartják a zsibvásárokat és a bolhapiacot hétköznaponként. A tér közepén áll a Mózes és Áron katolikus templom (Moses en Aaronkerk), s a tér 41. számú házában született Spinoza, a nagy gondolkodó, kinek családja Portugáliából menekült zsidó család volt. Spinoza kétségbe vonta a Biblia hitelességét, e kétségekért kis híján életével fizetett: az utcán rátámadtak és meg akarták ölni. Leidenben, később Hágában talált menedéket.

A közeli J. D. Meyer plein szobordísze a második világháborús ellenállási mozgalomnak állít emléket, mely egy dokkmunkást ábrázol, hiszen az akkor kirobbant általános sztrájk élén a dokkok népe állt. A téren három zsinagóga, közöttük egész Európa legszebb zsinagógája, a Portugál Zsinagóga áll (Portugies Israelistische Synagoge), amelyet 1671 és 1675 között építettek, amikor az Ibériai félszigeten végigsöprő zsidóüldözés elől a vallási türelméről híres Németalföldre menekültek a zsidó közösség tagjai. A zsinagógában számos műkincs, köztük Rembrandt bibliaillusztrációi is megtalálhatóak.

Ha Damtól déli irányba indulunk el, a Rokinon haladunk. A Rokin tele van üzletekkel, szállodákkal, áruházakkal, divatüzletekkel és régiségboltokkal. A Rokinból nagyon hangulatos mellékutcák nyílnak, ahol a Scheepvaart Museum, a hajózás történetének múzeuma áll. Itt volt az Admiralitás központja és fegyverraktára XVII. században. Az épületet 1665-ben épült fel, s ez az épület látta el eszközökkel a kikötői flottát és az Amsterdamban épített hajókat. Itt kaptak ágyút, tengerészkést, élelmet, kötelet és ivóvizet. A haditengerészet a XX. században elköltözött az Északi-tenger mellé a Zeemagazijn viszont a helyén maradt. Az 1970-es években felújították, s múzeumot alakítottak ki rajta. A rakparton az Amsterdam nevű hajó életnagyságú hajója látható, amely a Holland Kelet-indiai Társaság hajója volt. A múzeum mólójához horgonyzott hajó fedélzetén színészek mutatják be a korabeli tengerészéletet, Hollandia tengeri nagyhatalmi időszakából, a XVII. századból.

A múzeum teljes részletességgel mutatja be a város tengerész múltját a középkortól egészen napjainkig, a XVI. század háromárbocos vitorlásainak fejlődésén át a felfedezések koráig, beleértve a holland térképészetet is, melynek a világ első atlasza köszönhető. A tárlat végén a XX. század óceánjáróit csodálhatjuk meg, amelyen a világ minden tájára szállítanak utasokat. Itt találjuk még a Hollandia nevű zászlóshajó kicsinyített mását (melynek parancsnoka de Ruyter admirális volt), Ptolemaiosz atlaszának középkori másolatai, melyet Itáliában készítettek, Mercator térképei és földgömbjei számos tengeri csatáról készített festményekkel a középkorból. Láthatóak itt még az egykori holland gyarmatokra vonatkozó emlékek is, közöttük a Rensselaer-dokumentumok, amelyek Új-Amszterdam (mai New York) megalapításáról és az Újvilág új városa életének első évtizedeiről szóltak. (Nieuw Amsterdam és a környező holland gyarmatok csak 1674-ben kerültek angol kézre.)

A Rokinnal párhuzamos a Kalverstraat, melyet elegáns üzletek szegélyeznek, és forgalomtól elzárt övezetben található. Az utcából apró utak, zsákutcák nyílnak. A Kalverstraaton található az Amszterdami Történeti Múzeum (Amsterdams Historisch Museum), amely a város múltját eleveníti fel festményeken, szobrokon és terepasztalokon keresztül. Az épület az egykori Városi Árvaházban kapott helyet. Kezdetben kolostor állt itt, de a protestantizmus idején a városi hatóságok elkobozták az épületet, és árvaházzá alakították át, s 1632-ben teljesen átépítették az egykori kolostort. A kiállítás egy része a szabadban egy csodálatos árkád alatt található (az árkádot is az átépítés során alakították ki), így – mivel az árkádon halad át a gyalogos forgalom – az „átjáró” ingyen látogatható. Később az épület új épületszárnyakkal bővült, s mai képét a XVIII. században nyerte el.

A gyűjteményben a fő helyen a kikötő és a hajózás léptékének növekedését bemutató emlékek állnak a különböző korok hajóinak makettjeivel, de a céhek életének valamint az amszterdami őrség életének bemutatása is fontos szerepet játszik. A múzeumot az ezredfordulón modernizálták, számos interaktív kiállítási tárgy is a gyűjtemény részét képezi ma, s a felújítás látogatóbarátabbá tette az intézményt. A termek sorrendje időrendben és tematikusan vezet végig Amszterdam múltján, alapítástól (1050) napjainkig. A legnagyobb hangsúlyt a XVII. – XVIII. század kapta, hiszen ebből a korból áll a legtöbb anyag rendelkezésre. Az állandó kiállítás mellett időszakos kiállításokat is találunk itt, például divattörténeti vagy gyémántcsiszolással kapcsolatos tárlatokat.

Kissé délebbre találhatjuk a tipikus beginaházakat, azokat a keskeny homlokzatú, egy-két ablakos, oromzatos házakat, amelyeket 1346-ban építtettek a kegyes életet élő hölgyek befogadására. Mivel többször is a tűz martalékává lett a környék a történelem során, így mai formáját a XVII. században kapta meg a környék.

A csatornák, utcák és villamos vonalak, a Rokin és a Kalverstraat találkozásánál található a Muntplein, a Pénz tere. Az 1620-ban épült Pénzverde-torony, a Munttoren uralja a teret, amely a város egyik megerősített kapujának részeként maradt az utókorra. Nevét az 1672-ben Utrechtből ideszállított pénzverő felszerelésről kapta, mikor a francia hadak Németalföld jó részét elfoglalták.

 

Az amszterdami sétának nagyon fontos állomása a Rijksmuseum, Európa egyik legjelentősebb képzőművészeti múzeuma. A múzeum a XIX. század végén kialakított városnegyedben kapott helyet. A világ egyik legnagyobb gyűjteménye található itt, különösen a XVII. századi németalföldi művészetet bemutató anyagával, beleértve Rembrandt vagy Vermeer munkáit. Bonaparte Lajos németalföldi trónszerzésekor elhatározta, hogy Amszterdamból művészeti, kulturális központot alakít, s 1808 tavaszán királyi rendeletet hozott a Nemzeti Múzeum megalapításáról. A királyi palotává lett egykori Városházában rohamos tempóban gyarapodtak a műkincsek. A Rijksmuseum 1816-ban nyílt meg a Kolveniersburgwalon, miután I. Vilmos a gyűjteményt áthelyeztette ide. Az áthelyezést követően még gyorsabb gyarapodásnak indult a gyűjtemény, a gazdag családok szinte versengtek abban, hogy ki adományoz több képet. Jellemző volt, hogy őseiknek a nagy művészek által festett portréit ajándékozták a múzeumnak. Például a Poll család 1830-ban 52 arcképet ajándékozott a múzeumnak, így az egyfajta nagypolgári panteonná vált. A Rijksmuseum végső állomása Cuypers építész tervei szerint 1885-re megvalósult múzeumpalota, amit azóta többször kibővítettek. A XIX. század fordulóján például külön pavilont építtettek Rembrandt Éjjeli őrjáratának. Később külön termeket képeztek ki a Rembrandt képek befogadására.

A múzeum portrékon kívül Amszterdam történelmi emlékeit is bemutatja középkori fegyvereken, címereken, pecséteken keresztül. Két oltártábla megörökíti a dordrechti katasztrófát, amikor 1421-ben a tengerár egész városokat vitt a hullámsírba. Történelmi arcképcsarnoka bemutatja kik uralkodtak Hollandia földjén az évszázadok során; mártír hazafiak és elnyomók személyes emlékei sorakoznak egymás után, valamint a háborúk, a tengeri ütközetek és a szárazföldi csaták képei az angolok, franciák, spanyolok, svédek, stb. ellen, akik hol a németalföldiek ellenségei voltak, hol szövetségesei. Látható De Ruyter admirális nagyméretű arcképe vagy a waterlooi csata monumentális képe. Nagy teret szenteltek a Kelet- és a Nyugat-India meghódítását célzó holland expedícióknak és hadjáratoknak, s látni Nieuw-Amsterdam, azaz Új-Amszterdam térképét, a mai New York elődjét. Külön rész foglalkozik az iszlám művészettel és az itáliai festészettel, valamint az ázsiai művészetet reprezentáló műtárgyakkal. Iparművészeti emlékeket is feldolgoz a tárlat, középkori síremlékek, Madonna-szobrok, miseruhák, reneszánsz edények, XVII. századi ötvösművészeti darabok, delfti porcelánok és bútorok sorakoznak a termekben.

A múzeum legfőbb értékét természetesen a hatalmas képtárban találjuk. A képek közül természetesen kiemelkedik a világ egyik leghíresebb képe, Rembrandt Éjjeli őrjáratának óriási vászna. A képet 1640-ben Franz Banning Cocq kapitány rendelte meg Rembrandttól. Annak a gárdának a csoportképét kívánta megörökíttetni, amelyik korábban Medici Mária francia királyné mellett szolgált díszőrségként. Tizenhatan kellett volna, hogy szerepeljenek a képen, elsőként maga a kapitány, amint éppen parancsot ad hadnagyának, hogy indítsa útnak a csapatot. A megrendelő azonban hiába kereste délcegen domborító alakját a képen, s a többiek sem ismertek magukra. Ráadásul Rembrandt önmagát is odafestette a képen látható járókelők közé, s a képen nem túlságosan nagy tisztelettel szemléli a gárdisták készülődését. A kép mérete imponáló, ám tudjuk, hogy meg van csonkítva: három alakot is levágtak róla, mivel nem fért el az amszterdami Városházán a neki kijelölt helyen. A kép a most is a város tulajdona, csak tartósan kölcsönadták a Rijksmuseumnak. A II. világháború után derült ki a restaurátorok számára, hogy a kép egy nappali jelenetet ábrázol, pusztán a vászon, illetve a rajta lévő lakkréteg sötétedett be az századok során. de címét ekkor már nem változtatták meg.

Másik jelentős kép a Doktor Deyman anatómiai leckéje, amely teljesen különbözik a Hágában őrzött Anatómiai leckétől, bár sajnálatos módon az eredeti vászonnak csupán a töredéke maradt meg egy tűzvész következtében. Inkább az alkotáshoz rajzolt vázlatokból derül ki, hogy ezen a képen maga a hulla volt a központi alak, míg Mauritshuis Anatómiai leckéjén doktor Tulpre alakjára összpontosul a figyelem.

Jan Vermeer termébe érkezve teljesen más művészi élményt kapunk. Itt sorakozik számos ismert Vermeer kép, többek között A tejesasszony, a Levelet olvasó asszony, stb. Nemzeti alkotók műalkotásain kívül kiállítanak itt Veronese-t, Tintorettot, Goyat, Rubenst, Van Dycket és mások képeit is. Ezen felül a  Rijksmuseum metszetgyűjteménye is világhírű, közöttük 60 Rembrandt-rézkarccal, hiszen a XVII. században Hollandiában hihetetlen népszerűségnek, s ezáltal fejlettségnek örvendett a rézmetszés.

A Rijksmuseum közelében van a Városi Múzeum, s szintén nincs távol a Van Gogh-múzeum sem. A Városi Múzeum, azaz a Stedelijk Museum már alapításakor a kortárs művészet bemutatását tűzte ki célul. Minden új művészeti irányzat teret kapott a termeiben, s napjainkban azzal is igyekeznek nyomon követni a képzőművészet alakulását, hogy évente 30-40 kiállítás rendeznek meg. A múzeum gyűjteményét rendszeresen gazdagítja egy-egy jelentősebb adomány vagy hagyaték. A Stedeljik Museum életében fontos szerepet játszott Willem Sandberg igazgató, aki 1945-től 1963-ig vezette a múzeumot, és a modern művészeteket népszerűsítő kiállításokon mutatta be a nézőknek Picasso, Éger, Moore vagy Le Corbuiser alkotásait. Ezen felül ösztönözte a fiatal holland alkotókat, különösen a „COBRA-mozgalmat”, amely Koppenhága, Brüsszel és Amszterdam művészeit tömörítette (innen a név), és nagy számú műtárgyakat állított ki a múzeumban a fiatal alkotóktól. A múzeum szoborgyűjteményének nagy része a kertben áll, a legidősebb alkotások a múzeum keletkezésével egyidősek. A múzeum festészeti anyagában megtalálható a ma már klasszikusnak számító modern művész, Picasso több műalkotása (pl.: a Fejek, az Ülő Nő, vagy a Padlizsán). Sok kép szerepel a 60-as évek Pop Art és Op Art időszakból, főként amerikai és angol alkotók ecsetjéből, valamint több művel szerepel a múzeum anyagában a pécsi származású francia festő, Victor Vasarely is. A múzeum egyik legjelentősebb szerzeménye Matisse egy óriási, 7 és ¾ méter széles alkotása: a szirén és a papagáj, amelyet 1952 és ’53 között készített.

A nagyszerű holland festő, Vincent Van Gogh életművét bemutató múzeum a Paulus Potterstraat 9 szám alatt található, amely Van Gogh festményein, rajzain kívül kortársainak műveit is felvonultatja a látogató előtt. Ezen túlmenően bemutatja a festő levelezését és könyvtárát.

A két múzeum szomszédságában található meg a világ zenerajongói által jó ismert Concertgebouw és a Vondel-park is, amely zöldellő pázsitjával, apró tavaival és a névadó XVII. századi költő szobrával egészen az Amstelveenseweg-ig húzódik. Tovább indulva megtaláljuk a Rembrandt-parkot és a 60000 nézőt befogadni képes olimpiai stadiont (1928-ban rendeztek Amszterdamban olimpiai játékokat, a stadion erre az alkalomra épült, s a kor legmodernebb sportpályájának számított.

Ha másik irányban folytatjuk sétánkat, eljutunk a Nieuwe Herengracht kikötőjéhez, melyen túl található a Plantage-városnegyed. Itt találunk botanikus (ritka üvegházi és trópusi növényekkel, közöttük a Victoria Regia szép példányait) kertet, állatkertet, zoológiai múzeumot, akváriumot. Amszterdam állatkertje a világ legrégebbi és egyik legnagyobb állatkertje. a Middenlaan végén, a Singelgrachtnál emelkedik a Muiderpoort, a hajdani városkapuk egyike, amely 1770-ben épült. A kapun túl található a Tropenmuseum, a maga nemében ritka trópusi múzeum, amely része a holland Királyi trópusi Intézetnek. E múzeum falai között találta fel Otten professzor 1930-ban a pestis elleni szérumot.

A múzeumot elhagyva az Ooster-parkban találunk pihenést. Sarphatistraat vezet vissza a városközpontban, ahol még megtekinthetjük Amszterdam egyetemének régészeti múzeumát az Allard Pierson Múzeumot, amely egyiptomi, ázsiai, görög-római leletek óriási tárháza.

A Grachtok világában élvezet a bolyongás. Mindegyik csatorna más és más jellegzetességet mutat, külön hangulatot áraszt „Észak Velencéjében”. A Belvárostól nyugatra található Herengrachtot szokták a legszebbnek, legharmonikusabbnak titulálni. A partokat mindenütt keskeny, magas, gazdagon díszített patríciusházak ékesítik, a legnevezetesebbeket Amszterdam nagy építészei tervezték – azok, akik a csatornákat is: Hendrick de Keyser, Jacob van Campen, Philip és Justus Vingsboons, stb. a XVII.-XVIII. században bankárok, orvosok, ügyvédek, ékszerészek, hajótulajdonosok, ácsok, üvegesek versengtek a nagyobb és ékesebb otthonok birtoklásáért.

A Singel az első, a nagy, félkörívben húzódó csatornák közül. Partjain a Muntplein és a Koningsplein között virágpiac színesedik. Itt van az Egyetemi Könyvtár is, ahol számos ritkaságot őriznek, így Julius Caesar De bello Gallico című munkájának X. századi kézírásos másolatát. A több mint egy millió kötetből körülbelül 30.000 a zsidó történelemről és irodalomról szól. Az olvasótermekbe ingyenes a belépés. Ebben az utcában lakott Franz Banning Cocq kapitány is, akit Rembrandt ecsetje tett halhatatlanná az Éjjeli őrjárattal.

A Herengracht hosszú házsora sok amszterdami gazdag polgár álmaiban jelenik meg, ám csak egy-két épületbe nyerhet az oda látogató bepillantást. Ilyen például a Willet-Holthuyzen Múzeum, ami tipikus példája a „csatorna menti házaknak”. 1687-ben építették egy bizonyos Hop báró számára, és fokozatosan bővítették az elkövetkező évszázadokban (a kertre néző szép, nyolcszögletű szalont például a XIX. században illesztették hozzá.) De ebben az utcában található a mindenkori polgármester szolgálati lakása, s van itt olyan múltbéli háztulajdonos is, aki Moszkva polgármesteri székét is elfoglalta (1703-ban Roswinckel).

A Keizersgracht is tele van nevezetes házakkal: itt található a Sajtómúzeum, amely a holland sajtó XVII. századtól napjainkig terjedő időszakát öleli fel, itt van a Fodor múzeum porcelánokkal, értékes képekkel, metszetekkel és időszakos kiállításaival, valamint a Rembrandt által megfestett Anatómiai lecke Tulp doktora is itt lakott valaha.

A Prinsengracht ugyanolyan festői és hangulatos, mint a többi csatorna, de kevesebb a történelmi emlék itt. Viszont itt található Anna Frank Háza. Kevés megindítóbb és drámaiabb emlék figyelmeztet a világban eluralkodó nácizmus embertelenségére, mint a Prinsengracht 263 sz. ház, ahol 1942-től 1944. augusztus 4-ig élt a Frank család. A naplóra 1945-ben találtak rá, s azóta a világ minden nyelvére lefordított könyv szerzői jogdíjaiból létrejött Anna Frank-alapítvány a faji üldözés minden formája ellen felvette a harcot.

A négy főcsatornát számos kis csatorna keresztezi, köztük a természetes vízfolyás, az Amstel-patak, amely a város szívében – mint láttuk – a Rokin nevet kapta. A Rozengracht 184. sz. házon emléktábla jelzi, hogy 1669. október 4-én itt hunyt el Rembrandt. A 224. szám alatt van a holland Ipari és Technikai Múzeum, a 103. számú házban pedig a szeszfőzés történetét bemutató múzeum található.

A városközponttól nyugatra található a város legmagasabb tornya, amely 85 méterre emelkedik a Westermarkt (nyugati piac) fölé. Nyaranta a torony látogatható, s kitekintve elbűvölő panorámát láthat az arra kíváncsi turista. A toronyhoz tartozó templom a Westerkerk (nyugati templom) ad végső nyughelyet Rembrandtnak. Rembrandt szobra, azonban már kissé távolabb, az Amstel közelében lévő Rembrandtsplein-en áll egy park közepén, melyre kávéházi teraszok néznek.

A modern Amszterdam szerves része a Vöröslámpás negyed. Hollandia ismert a szexuális liberalizmusáról, így nem csoda, hogy a vörös neonfényben fürdő és ablakaikban üzletre vadászó, szinte meztelen utcalányok nyújtják a modern Amszterdam egyik meghatározó látványát. A negyed, melyet a hollandok de Walletjes-nek (a kis falak) neveznek, az Oude Kerk körül tömörül, nyugaton egészen a Warmoesstraatig, északon a Zeedijkig, keleten a Kloveniersburgwalig, a Damstraat mentén déli irányban terjed. A prostitúció története Amszterdamban a 13. századig vezethető vissza, amikor a város fontos kikötővé vált. A városba özönlő hajósok számának növekedésével a 15. század végére annyira elterjedt a prostitúció, hogy megkísérelték visszaszorítani azt. A kijelölt területükön kívül strichelő utcalányokat duda és dob hangjai mellett kísérték vissza helyükre. A 16. században a kálvinisták megpróbálták törvényben tiltani a prostitúciót. Ezek a próbálkozások azonban kudarcba fúltak, hiszen a 17. századra már nyíltan megtűrték a prostitúciót. 1850-ben Amszterdamban minden ezredik lakosra jutott egy bordélyház, hiszen a 200 bordélyháza volt a városnak és 200.000 lakosa. Ma az egész területet keskeny utcák hálózzák be rikító szexboltokkal, kopott klubokkal, csavargókkal, kábítószer-dealerekkel és zsebtolvajokkal. Éjszaka nem javasolt egyedül barangolni a negyedben, de a nappal összeverődő turisták csoportjai fesztiváli hangulatot teremtenek.

Aalsmeer a világ legnagyobb virágárveréseinek színhelye. A város a virágvidék keleti részén fekszik, egészen Amszterdamhoz közel, s mivel közel van Amszterdam repülőterétől a Schipholtól, így a világ-virágkereskedelem nagyjai a gépből kiszállva már azonnal az üzlet helyszínén lehetnek. A kertészetek a Westeinde tavának kis szigetein találhatók, melyeket hidak, pallók százai kötnek össze.

A virágkertészek vidékének déli részén található Sassenheim közelében áll a Teilingen-kastély, a fiatal, 35 éves Jacoba halálának színhelye. A várkastély ma is idegenforgalmi látványosság, a turistákat a vizesárkon kis komppal viszik át. Az egyik első erődítmény Németalföldön, a kör alakú várfalakat 1200 körül építették, s vártornyát a 13. század közepén emelték.

Az Északi-tenger partján elterülő fürdőváros, a Noordwijk aan Zee, amelyet a virágos fürdőhelynek is neveznek, a homokdombok tetejére épült. Nevezetessége még, hogy 1968 óta űrtechnológiai központ is működik itt.

Alkmaar

Haarlemtől északra található Alkmaar, ahová megérkezve virágillat helyett inkább sajtszagot érez a látogató, de a látogató pontosan ezért látogat ide, hiszen péntekenként világhírű sajtvásárt. A települést már a 10. században említik, de csak a középkor vége felé indul fejlődésnek a város. Addig ugyanis a frízek és a skandináv partokról érkező kalózok és rablók gyakori támadásoknak tették ki a közel százezres várost. Federico de Toledo, Alba herceg fia, aki Haarlemet is bevette 1573-ban ostromolta a várost, de hiába. Azóta hívják Alkmaart a diadalmas városnak, sőt a győzelem következtében egy szólás is bevonult a holland nyelvbe: Bij Alkmaar begon de Victorie, azaz a győzelem Alkmaarnál kezdődik (ami körülbelül a „türelem rózsát terem” szólásunk megfelelője).

A híres sajtvásár különleges, kedves, régi hangulatot áraszt: a sajthordók, a „kaasdrager”-ek az 1600-as évek eleji viseletben, azaz fehér nadrág, fehér ing, piros, zöld, sárga vagy kék kalapban hordják a sajtot. A színek az akkori idők négy nagy raktározó cégének az embereit különböztette meg. A sajtokat hordágy-szerű meggörbített kaasdragerra teszik, amelyet két kaasdragger a vállára akasztott kötelek segítségével emel fel és viszi a Waagplein (mázsaház) térre, azaz Kaasmarkt (sajtvásár) színhelyére.

A Kaasmarkt közelében a Mient téren 17. századi patríciusházak állnak, s itt van a halárusok csarnoka is, amely a spanyol felszabadulás utáni években, a 16. században épült. Sokkal öregebb viszont a Golyós-ház, a Het huis met de Kogel, amelyet 1480 körül építettek. A nevéből ki lehet találni, hogy a spanyolok egyik ágyúgolyója ide csapott be, amit ma is látni a ház homlokzatán. A ház falain belül kis múzeumot rendeztek be.

A közeli templom a Remonstrantse Kerk a 17. században épült. A Verdronkenoord a régi vámházhoz vezet, az Accijnstorenhez, amelyet 1622-ben emeltek. Innen északra terül el a Victorie-park, amit a lakosság létesített, amikor lerombolták a középkori városfalak leghíresebb bástyáját, s a rommá lőtt erőd alatt omlott össze a spanyolok utolsó rohama.

A sajtpiacról felfelé két út is visz a Városházáig. A Stadhuis a késő gótika stílusának jegyeit mutatja, építését 1520-ra fejezték be, nyugati szárnya viszont már a 17. századból való. Ez az épület fogadja be a helytörténeti múzeumot, amelynek tárgyai többségében a spanyol időkből valók.

A Sint Laurenskerk (Szt. Lőrinc-templom) a város legnagyobb temploma, amely a 15. századi brabanti építészek tervei szerint készült el. Belsejében egy középkori fából faragott síremlék található: V. Florent, Hollandia grófja nyugszik itt, akit 1296-ban meggyilkoltak ellenségei. A templom másik nevezetessége egyrészt az orgona, másrészt a templomhajó gyönyörű akusztikája. Az 1645ben készített orgona Jacob van Campen nevét dicséri. A templom számos alkalommal ad otthont egyházzenei hangversenyeknek.

Alkmaar környékén három északi-tengeri fürdőhelyet is találunk: Bergen, Egmond és Castricum. Bergen közelében csata is zajlott: 1799 szeptemberében a francia és a holland csapatok itt győzték le az angolok és az oroszok hadait. Erre egy emlékmű, és orosz hősi temető is emlékeztet. A Bergen melletti Hof-kastély ma főiskolaként üzemel. Egmond szintén magáénak tudhat néhány jelentős holland történelmi eseményt. Az Egmond-kastély romjait 1574-ben rombolták le, az Egmond-apátságot pedig 1567-ben rohamozták meg a „vízi koldusok”. Castricumban pedig a legnagyobb Holland kempinget találjuk: egy kimondott sátortábort egy dűne-rezervátumban, a tengertől 4 kilométerre.

Érdemes meglátogatni még Markent, a festői halászfalu, hajdanán szigeten állt, ma már a földnyelv végében fekszik. A régi krónikák szerint Marken szigetét a 13. századra alakította ki a tengerár, 1450 körül kezdett benépesedni. Számtalanszor öntötte el a víz a halászfalut, legutoljára 1825-ben és 1916-ban. Lakói évszázadokon át elszigetelten éltek a szárazföldi népektől, ezért alakult ki sajátos népviseletük, sok különös szokásuk, nem mindennapi életkörülményeik, amelyeket mára már a modernizmus és a szárazfölddel való egyre szorosabb kapcsolat eltűntetni látszik.

Markennal szemben a Gouwzee partján van Monnikendam. Itt készül az ízletes boking, a füstölt hal vagy a monnikendami angolna.  Grote Kerkjében, a 15 században épült templomában áll Jan Nieuwenhuyzen prédikátor sírja, aki egy máig működő jótékonysági egyesület megalapítója volt. 1784-től napjainkig sok helyütt látni a Maatschappij tot Nut van ’t Algemeen könyvtárait és kórházait, iskoláit és óvodáit. Ódon házak veszik körül a nagytemplomtól a Speeltorenig vezető utakat. A Speeltoren a 16. század végén épült. Nevét arról kapta, hogy minden fél órában megszólal egy harangjáték, s előbukkannak a „speel” lovasfigurái.

Az észak-hollandiai kikötőváros Edam, a sajtjáról híres, az egész világon elterjedt, és ma is jelentős hányadát a Németalföldön készítik. A sajt nevét már a 12. században is ismerték, a kikötőből kihajózó tengerészek hosszú útjaikra a Balti vagy a Mediterrán térségbe ezt a sajtot vitték magukkal. A várost és környékét azóta már elhódították a tengertől, így Edam ma már nem kikötő, de akkoriban még az Újvilágba is indultak innen hajók, s szintén az edami sajtot vitték magukkal élelemül a fedélzetükön. Az edami sajt egy igen keresett sajtféle szerte a világban, így sokan hamisítják is. Az eredeti sajtot piros viasszal kezelték, s nevét itthon sokszor helytelenül eidaminak hívják (ami flamandul vőlegényt jelent egyébként). Sima felületű, úgynevezett festett sajtok közé tartozik, melynek színe gyakran sárga, amit növényi eredetű színezékkel érnek el a gyártók. Az edami sajt mosott sajtok közé, gyártáskor az utómelegítés fázisában a savó egy részét leeresztik és meleg vízzel pótolják, így kimossák a tejcukor egy részét. A város egyik érdekessége, a történeti emlékein kívül, amelyet a Kapitány-házban láthat az érdeklődő, az „úszópincéje” ahogyan a talajvíz emelkedik és süllyed, úgy változtatja a helyét a pince is. Itt is van Speeltoren, ahol szintén 16. századvégi harangjáték szólal meg. 14. században épült nagytemplomában néhány gyönyörű festett üvegablak látható, amelyet a goudai üvegfestő mesterek és művészek készítettek a 16. század közepén. A templomból távozóban haladunk el a Kaaswaag, azaz a Sajt-mázsaház előtt: itt mutatják be az edami sajtgyártás néhány történelmi és technikai emlékeit.

Haarlem

Haarlem Noord-Holland tartomány fővárosa, 150.000 fős lakosságával az ország egyik legjelentősebb városa. Amszterdamtól 25 km-re, Hágától pedig 43 kilométerre fekszik, Rotterdamtól 67 kilométerre. Építészeti és kultúrtörténeti szempontból is kiemelkedő a város, s az ipar szintén jelentőséget adott neki hajógyáraival, vegyipari üzemeivel, textil-, gyógyszer- és csokoládégyárai mind gazdasági stabilitásához járulnak hozzá.

A tengerparti dűnék tövében Haarlem az egyik legrégebbi település, már a 10. századi krónikákban is felbukkan a neve. A 12. században erőd épül itt, amely később Hollandia grófjának lesz székhelye. I. Vilmos gróf zászlaja alatt lakói részt vesznek a keresztes hadjáratokban, a Grote Kerk kis harangjai máig az 1219-es haarlemi vitézek szentföldi győzedelmeskedésére emlékeztet. 1245-ben városi jogokat kapott.

Középkori városfalai az évszázadok során eltűntek, egyedül az Amszterdami kapu maradt meg. Ez viszont igen híres: a spanyol seregek félesztendős ostromakor itt szöktek ki a haarlemiek élelmiszerért. A város történetében ez a legszomorúbb időszak: fél éven át rohamozták a spanyolok, a gyűlölt Alba herceg fiával az élen. Haarlem polgárai kitartóan ellenálltak, nem is volt más választásuk, hiszen a közeli Naarden lakóinak szörnyű sorsát látva.

Naarden városának ugyanis bűnbocsánatot igértek megadás fejében. A lakosokat harangszó gyűjtötte a templomban. A mit sem sejtő polgárokat felszólította egy pap, hogy készüljenek a halálra, és abban a minutumban berontott egy spanyol csapat, amely lemészárolta a védteleneket. A várost felgyújtották. Azt mondták, hogy a spanyol katonaság itta az áldozatok vérét és kiszakította a meggyilkoltak szívét. 

Haarlem asszonyai is oroszlánként küzdöttek. A spanyolokat megviselte a különösen hideg tél, majd a forró nyár alatt a pestis tizedelte soraikat. Haarlem mégsem bírta végig, mert a segítségükre siető Hallgatag Vilmos flottája megsemmisült, a felmentő sereg Heemstede alatt szenvedett vereséget. Haarlem ekkor meg akarta adni magát, de Alba herceg ezzel nem elégedett meg: lemészárolták a város katonáit, s a polgárok ezreit ölték meg, a történetírók szerint több mint tízezer ember veszítette életét. Ez után évtizedekig tartott a gyász, a csönd a városban. Végül 1577-ben visszakerült holland kézre a város.

A 17. század elején Haarlem már a művészeti élet egyik központjává nőtte ki magát. A gazdag kulturális életet még élénkítette a francia emigránsok tömege, a hugenották, akik XIV. Lajos uralma végén eluralkodó vallási türelmetlenség miatt menekültek Hollandiába, s ott fellendítették a szövés-fonás mesterségét. A Gazdaság forrása lett a virágkertészet is, különösen a tulipán-mánia. A 17. század közepén ezer és ezer forintot is megfizettek egy egy ritkaszép mintájú és színű virágot adó hagymáért; királyi virágnak minősült a tulipán. A legdrágább tulipán a Semper augustus elnevezésű tulipán volt, amely tízezernél is több forintért talált gazdára.

Haarlem történetének izgalmas és sokat vitatott szakasza, a könyvnyomtatás kezdetének korszaka. Ma is úgy tartják egynémelyek Hollandiában, hogy a haarlemi Janszoon Coster a nyomdászmesterség igazi feltalálója. Costertől ellopták az első masináját, méghozzá 1441 karácsonyán, s az elorzott gép volt az első nyomdagép, Gutenberg csak ez után jött.

Haarlem Főterét, a Grote Marktot is a haarlemi nyomdászmester Laurentius Joannis-Filius Coster szobra díszíti, egy házon pedig emléktábla jelzi nyomdája helyét. A Grote Marktra összpontosulnak egyébként a város legjelentősebb műemlékei. Gazdagon díszített oromzatú polgárházak szegélyezik a teret, de a Sint Baafskerk óriási épülettömbje is. Ez a templom sok szempontból is híres, de leginkább arról, hogy a világ egyik legszebben szóló orgonája itt található. Ezen a fiatal Mozart is játszott. Építészeti szempontból is egyedül álló a templom, amelyet a 14. század közepén kezdtek építeni. Ennek helyén állott az 1328-as tűzvészben elpusztult kisebb templom. Az építkezés két teljes évszázadon át folyt, a harangtorony 1519-re készült el.  A három hajós bazilika hossza 140 méter, tornya 86 méter magas, a reformáció győzelme óta a református egyház birtokában van.

A templom falai között minden év júliusában megrendezik a nemzetközi orgonaművész-találkozót. Az orgonát 1735 és 1738 között építették. 68 regisztere és 5000 sípja van. Mozart 10 éves korában játszott rajta, előtte pedig Georg Friedrich Händel. Legutóbb dr. Albert Schweitzer, a Nobel-békedíjas orvos, filozófus, teológus és orgonaművész.

A Grote Markton áll a Vleeshal, azaz a Hőscsarnok 17. századi reneszánsz épülete, amely ma művészeti kiállítások befogadására szolgál. A Városháza, a Stadhuis szintén a Grote Marktra néz, s sikerült megőrizni a 13. századi grófi palota egyes elemeit. A későbbi évszázadokban annyira átépítették, hogy a 17. századra homlokzata a különböző stíluselemekből összefonódó sajátságos egésszé formálódott. A 16. századtól kezdve működik Haarlem városatyjainak székházaként. Tornyát 1914-ben emelték. A palotának valaha ugyan volt tornya, de azt még 1772-ben lebontották. Tanácstermét két gyönyörű 17. század eleji szőnyeg díszíti, csodálatosak üvegablakai, csillárjai.

A Bisschoppelijk Museum, a katolikus püspökség múzeumában a 16. századi képrombolók elől megmentett képek, szobrok és középkori miseruhák, misekönyvek, kelyhek kerültek bemutatásra valamint Haarlem aranykorának mesterei által festett képek kerültek kiállításra.

A főtérről a Damstraaton át jutunk a Spaarne partjára. Itt áll a Mázsaház a közelben pedig Haarlem híres gyűjteménye a Teyler Múzeum, melynek a természettudományi gyűjteménye a legjelentősebb. Képzőművészeti anyagában rajzgyűjteménye a legjelentősebb: Michelangelo és Rembrandt rajzai mellett a németalföldi és a francia iskolák nagymestereinek rajzait láthatjuk.

A Fő térről indul a város legforgalmasabb üzletutcája, a Grote Hout Straat, onnan érünk el a régi vajpiacra a Botermark-ra. A Grote Haut Straatról érjük el a Szent György lövészegylet 1591-ben épült székházát, de innen jutunk el a Nieuwe Kerkhez, azaz az Új templomhoz, amelynek csodálatos tornya 1613-ban készült. A templomajtó 17. század közepén, a szabadon álló szószék emelvény szintén 17. századi, de orgonája már a 18. század végén került a templomban, más, korábbi orgonák darabjaiból lett összeállítva.

A Grote Haut Straattól keletre pedig a Frans Hals Múzeumot találhatjuk. A múzeum anyaga a céhek tulajdonában lévő műkincsekből valamint a céhek mestereiről készült képekről evődik össze. A múzeum névadója, Frans Hals, maga is számos olyan képet festett, melyen céhmesterek vannak. Frans Hals pedig ebben az épületben búcsúzott az élettől, hiszen akkoriban szegényházként működött. A haarlemi múzeum képtár őrzi a mester első alkotását, kinek 8 gyermekéből 6 fia is az ecsetből élt meg. Számos képet készített céhek bankettjeiről, a gárdáról, a tisztekről kollektív portrékat, amelyek a jellemábrázolásnak, a hangulatfestésnek a remekei. Annak köszönhetően, hogy egy-egy téma ismétlődik, izgalmas élmény mindenki számára végig követni az időközben megöregedett „szereplőket”, akiknek vonásai az idő múlásán kívül a sorsukban, életútjukban bekövetkezett változásokat is kifejezik. A méltatlanul elfeledett festőt az utókor fedezte fel.  A múzeum helytörténeti gyűjteménye is jelentős: Coster nyomdájának emlékei, régi pénzek és egy 18. századi babaház is látható itt. A babaház különlegessége, hogy körülbelül háromezer darab miniatűr figurát, tárgyat tartalmaz. Számos tárgy utal a város és a polgárai életére.

A város déli részén található egy másik látványosság, a világóra a Wagenweg-en, amely a földkereskség minden pontján mért időt mutatja a csillagképekkel együtt. Délben és délután 4 órakor harangjáték kíséretében népviseletbe öltözött figurák jönnek elő és táncot járnak.

Haarlem és az Északi-tenger között a Brederode várkastély romjai, Bloemendal és az egyik legmodernebb tengerparti üdülőhely, Zandvoort látványosságai miatt érdemes elindulni. Santpoort mellett érdekes még a Duin en Kruidberg-kastély, teraszáról látni a környező homokdűnéket és a tengerpartot is.

A Brederode-várkastély romjai a homokdűnéknek köszönheti, hogy a környék lakói nem hordák szét köveit. A homok ugyanis lassan betemette a 13. században épült, s a spanyolok elleni harcokban romba dőlt, lakatlanná vált várkastélyt. A kastély feltárásához az 1800-as évek végén kezdtek neki, mikor a terület a holland állam tulajdonába került. Az épen vagy kevésbé épen maradt területeket szépen restaurálták, majd látogathatóvá tették.

Két kilométerrel odébb találjuk Blomendaalt, Haarlem egyik alvóvárosát, egy homokdomb-vonulat tövében, a tenger közelében. Híres a város szabadtéri színpada. A várostól 10 kilométerre található Zandvoort. A második világháború alatt az üdülőhely szinte teljesen megsemmisült csodálatos parti sétányával együtt. Népszerű még az autodrom, ahol a holland Grand-Prix-et rendezik meg, valamint a Bouwes Szálló Dolfirámája, ahol delfinek és fókák láthatók. De érdemes még megnézni a Mobilariumot, azaz a járműgyűjteményt, valamin kilátótornyát is. A város közelében található egy nemzeti park is, amely a homokdombokat és a sűrű bozótokban megbúvó ritka madarakat lehet megcsodálni.

Haarlemtől Hága irányában található a Bollenstreek, a virágok otthona, s a kertészek birodalma. Április második felétől május közepéig érdemes ide látogatni, akkor nyílik a legtöbb virág, de a sajtó pontosan közli minden éven az első virágok kinyílásának dátumát. A környék lakossága, Hillegom, Lisse és Sassenheim polgárainak többsége a virágkertészetből él.

Hilversum városa Utrechttől és Amszterdamtól egyforma távolságra fekszik. Neve a rádió és televízió világából ismert, számos holland televízió és rádió stúdiója itt található. Kevés itt a műemlék, hiszen modern városról beszélünk.

Hilversumtól pár kilométerre fekszik Laren városa, amelyet Anton Mauve tájképfestő művei örökítettek meg. Singer Memorial Foundation elnevezésű magángyűjteményben norvég, francia, holland és amerikai romantikus festők alkotásai tekinthetők meg, és néhány Rodin-szobor.

Az IJmeer egyik kikötője a Muiden, amelyet középkori várkastélyáért keresnek fel az ide látogatók. A 13. században épült, Utrecht püspökéé volt. A 15. században átépítették: akkor emelték a kerek saroktornyokat, a lőréses oromzatot és akkor ásták ki a várárkokat. A felvonóhidas kapun belépve úgy érezzük, mintha egy időgépbe szálltunk volna, amely visszarepített a középkorba vagy legalábbis a Muidelslot aranykorába, a 17. századba. A várnak rendkívüli a jelentősége a holland irodalomtörténetben, hiszen falai között gyűlt össze a Muiderkring nevű művésztársaság, melynek házigazdája Pieter Corneliszoon Hooft, az amszterdami polgármester fia, költő, dráma- és történetíró. Mintegy ötven éven át ő volt a németalföldi irodalom középpontjában. Húsz éven át írta történelmi főművét: De Nederlandse historien, a németalföldi szabadságharcról szóló könyvét. A várkastély múzeumi anyagában középkori fegyverek és vértek, valamint bútorok láthatók, s sok szép faliszőnyeg is függ a falakon.

Muidentől délre Weesp városfalaktól övezett települése áll. A városka szintén megőrizte a letűnt századok emlékét, temploma 15. századi, a tornyában Hemony harangjátéka szólal meg. Városházája 1772 és 1776 között épült, s látható az a régi manufaktúra is, ahol a 17. században a weespi porcelánt gyártották.

Továbbhaladva Purmerenbe érkezünk. A nevében az end a véget jelzi, azaz a város a Purmer szélén fekszik. A Purmer pedig a 17. század elején kiszárított első polderek közül való. Abban a korban találták fel ugyanis a minden irányban fordulni képes szélmalmot, és hogy e szélmalom segítségével át tudják emelni a lecsapolandó területek vizét a csatornákba.

A Purmerendtől keletre található Purmer, nyugatra Beemster és délkeletre Wormer, együtt több mint 7000 hektáron terülnek el. Ezen a területen kezdődött a föld tengertől való elhódításának heroikus küzdelme a szélmalmok segítségével. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy itt található a világ egyetlen malommúzeuma. A szabadtéri múzeum kiállítási tárgyai természetesen maguk a malmok. Valaha egymás mellé építették e széljárta vidéken a különböző rendeltetésű malmokat. Az egyik gabonát őrölt, a másik a víznek a csatornába való átemeléséhez biztosította az energiát, a harmadik a papírkészítés eszköze volt. A De Dood elnevezésű szélmalomba érdemes fel is menni, hiszen tetejéről festői a kilátás. A De Schoolmeester nevű papírmalom még ma is üzemben van.

Amszterdam északnyugati elővárosa Zaandam. A Zaan név sokszor előfordul különböző összetételekben és formákban. A Zaan régi folyónév. A Zaanstreek pedig a Zaan két oldalán elterülő egykori polder, ma fejlett iparvidék, és Hollandia élelmiszergyára, de tovább él a hagyományos bútoripar is a Zaan a korábbi Züiderzee egyik öblébe torkollik, s összeköttetése van azzal a csatornával, amely Amszterdamot az Északi-tengerrel összekapcsolja. A Zaan már a korábbi századokban is jelentős viziút volt, amin fát és gabonát szállítottak. A fából nem csak a bútoripart látták el, hanem deszkákat a malmok megépítéséhez és a hajók megácsolásához. Zaandam a 17. században emiatt is válhatott a holland hajóépítés egyik központjává. S ez a színhelye a „cár és az ács” históriának is, mely szerint Nagy Péter cár itt inaskodott 1697-ben, rangrejtve érkezett a faluba, s kitanulta a hajóács mesterséget. Csak Péter mesternek szólíttatta magát és együtt élt és szórakozott a hajógyári munkásokkal. A Czaar Peterhuisje emlékház alig különbözik a Zaandam vagy általában a Zaanstreek más régi házaitól. A főtéren áll Nagy Péter cár szobra is, amelyet II. Miklós cár ajándékozott a városnak, s látogatható a cár lakóháza is. Zaandam másik történelmi nevezetessége, hogy innen származik a golf. Az itt lakók hajdani kolf labdajátékának modernizált változataként él tovább a sporttörténelemben.

IJmuiden Hollandia legnagyobb halászati kikötője, egyben Amszterdam, az északi-tengeri előkikötője, mivel a fővárost a nyílt tengerrel összekötő csatorna torkolatánál fekszik. A lakosság többnyire heringhalászatból él. A fő turistalátványosság éppen az éjszakai fogás reggeli eladása: a kikötő közelében egy óriási csarnokban folyik a hatalmas heringvásár, reggel 8 órától 11-ig. Nevezetessége még világítótornya, amelynek tetejére fel lehet menni, ahonnan gyönyörű látvány tárul a csigalépcsőket megmászó látogató elé.

 

Den Helder és Texel szigete

Alkmaarból északra haladunk tovább az észak-hollandiai csatorna mentén. Félszigeten találjuk magunkat, amelyet egykor sok helyen tengervíz borított. A polder itt jóval tengerszint alatt van, nyugatra ezért dűnék, északon pedig hatalmas gátak védik meg a tengerártól. Hollandiának ez a része mezőgazdasági és állattartásból élő vidék.

A vidék központja Den Helder az Alkmaartól 40 kilométerre fekvő Den Helder kikötővárosa. A közel 60 ezer főt számláló város katonai kikötőként is funkcionál. A kikötő csak 1825 után kezdett el kikötővárossá fejlődni. A Nieuwe Diep ekkor lett Amszterdam előkikötője, ahonnan az észak-hollandiai csatornán lehetett eljutni az amszterdami dokkokig. A félsziget északi csücskének stratégiai jelentőségét elsőként Napóleon ismerte fel, ő építtette 1811-ben azt az erődítményt, amelyet „Észak Gibraltárjának” is neveztek, s Napóleon innen akarta ellenőrizni a Den Helder és a Texel sziget közötti tengeri átjárót, amelynek jelentősége a Zuiderzee eliszaposodása miatt jelentősen csökkent. Den Helder az Északi-tengeri-csatorna megépítését követően jelentőségét vesztette, mint előkikötő, ekkor vált jelentőssé a haditengerészet. A kikötőtől 10 kilométeren át, egészen a Huisduinenig egy óriásgát húzódik, amely Észak-Hollandiát védelmezi a tengerártól. A norvég gránitból épült gát 40 fokos szögben emelkedik a víz szintje fölé 13 méter magasra. Világítótornyából ellátni Texel szigetére, szemmel végig lehet kísérni a gátat, a homokdűnéket, s a körülöttük kialakult természetvédelmi területeket, s egy kilátótornyot.

Texel szigetének kis kikötőjébe számos kis komphajóval lehet átkelni. A madarak szigetének is mondják a gyéren lakott területet, amely a vándormadarak százezreinek ad remek otthont. A sziget lakossága valamivel több, mint 13 ezer fő. Néhány halász- vagy pásztor falu található itt, legfontosabb községe a szigetnek Den Burg. Fő megélhetési forrásuk a birkanevelés. A sziget földje igen alacsonyan fekszik nyugat felől dűnék, dél felől gátak veszik körül, s védik meg a tengerártól. A sziget északi része 1630-ig különálló sziget volt, Eierland néven. S valóban a tojások világa volt ez, hiszen a tavasz beköszöntével a sirályok, pehelyrécék, bíbicek és lilék itt rakják le tojásaikat. Den Burgnak egyébként egy 16. századi gótikus temploma és egy madártani múzeuma van, mint látnivaló, egyébként, pedig aki ide látogat, a táj vadságát jön csodálni. Világítótornyával De Cocksdorp vonzza az idegeneket, hiszen a torony teteje a sziget legmagasabb pontja. Kempingezni, sátorozni van lehetőség a falvak mellett, szálloda nemigen található itt.

Az egykori Zuiderzee tengeri kikötői egytől-egyig visszafejlődtek az utóbbi évszázadok során. Ezért is mondják „halott városoknak” Noord-Holland két festői és hangulatos városát, Hoornt és Enkhuizent.  Hoorn 70 ezer fős városát a 14. században alapították, s szinte azonnal a környék közigazgatási központja lett, anyagi fellendülését pedig a halászatnak, hajózásnak és a kereskedelemnek köszönhette. Számos jelentős holland férfiú született itt. Például Philip van Horn, aki számos rangja ellenére életével fizetett azért, mert Németalföld függetlenségéért szállt síkra. Itt született Willem Schouten tengerész, aki 1516-ban elsőként hajózta körül Dél-Amerikát, amelyet aztán szülővárosáról Kaap Hoornnak (Horn-fok) nevezett el. Szintén itt született Jan Pieterszoon Coen, aki a kelet-indiai holland gyarmatbirodalom megalapítója volt, s aki Batavia városát (mai Dzsakarta) alapította. S nem utolsó sorban a 15. század elején itt találták fel a nagy heringhalászhálókat.

Horntól keletre fekszik Enkhuizen, mely ma 17 ezer főt számlál, holott fénykorában, a 17. században körülbelül 50 ezer lakosa volt. Címerében három koronás heringet lehet látni, amely jelzi, hogy a halászat adta a város gazdagságát a régmúltban, volt idő, hogy 400 halászhajóból állt az enkhuizeni flotta. A franciák elleni háborúban azonban sajnos ez mind megsemmisült. A visszafejlődést még magyarázza az a tény, hogy a Zuiderzee eliszaposodott, s már az amszterdami viziút sem errefelé vezetett. Pedig addigra már a távoli Kelet-Indiával is összeköttetésben álltak a város polgárai, s a Kelet-Indiai társaságnak itt is voltak raktárai. Elszigeteltségéből a vasútvonal megépülése és a kompösszeköttetés ragadta ki. Az IJ partján található kikötőváros, 1932-től kezdve van elzárva a nyílt tengertől az Ijsselmeer, azóta édes vizű tó lett belőle, melyet a Rajna egyik torkolati ága táplál. A várost valaha falak vették körül, ezeknek a helye jelzi ma is a város szélét, hiszen ez a város, a visszafejlődésének köszönhetően ma is elfér a 17. századi városfalakon belül. A város épületei főként a 15-16. században épültek. Ezek közül érdemes kiemelni az 1649-ben emelt, reneszánsz stílusú, egyszerű külsejű Koepoort, a Tehén kaput. A Westerkerk gótikus épületét a 15. századból, amelyet vaskos, fából készült őrtorony egészít ki, a templommal szembeni egykori pénzverdét, a régi árvaházat és a Waag-ot, azaz a mázsaházat, amely eredetileg polgári otthonnak épült a 16. század közepén.  A déli-templom a Zuiderkerk harangtornya nyolcszögletű, tetején kis hagymakupola díszeleg. Legkésőbb épült a Stadhuis, azaz a városháza, 1688-ban. Falait pompás faliszőnyegek díszítik a 17. századból, néhol pedig utrechti bársonykárpit borítja. A város legjelentősebb múzeuma a Zuiderzee Museum, amely a Kelet-Indiai Társaság által megvásárolt Peperhuis, azaz füszer-szín falai között került berendezésre, az egykori tenger-öböl múltjának emlékeit tárja a látogató elé.  Az épület első tulajdonosa a dúsgazdag kereskedő, Pieter van Beeresteyn, aki maga is itt lakott, portékáit szintén itt raktározta. A múzeumhoz tartozó legértékesebb látnivaló minden bizonnyal az Oosterhaven, azaz a keleti kikötő egyik medencéje, ahol ma egy tető alatt sorakoznak a különböző korok különböz


tájkép, Zuidschermer, Észak-Hollandia
forrás: kattintson ide